Beltane és a közelgő telihold között felerősödik egy ismerős, mégis ritkán megélt minőség. Egy belső emlékezés arra, amit gyerekként még természetesen érzékeltünk. Ez az írás arról szól, hogyan tér vissza ez a kapcsolódás, és mi történik, amikor nem megérteni akarjuk, hanem hagyjuk, hogy jelen legyen bennünk.
Május 1. Beltane.
Ma reggel nem csak felébredtem…
hanem beleérkeztem valamibe.
Nehéz megfogalmazni, de mintha sűrűbb lenne a levegő. Mintha nem csak a látható világ lenne körülöttem, hanem az a másik réteg is, amit a hétköznapokban hajlamosak vagyunk nem észrevenni.
A tűz. A természet. A szellemek világa.
És ahogy közeledik a telihold, ez az egész még erősebben húz be. Nem finoman… hanem egészen konkrétan. Mintha valami azt mondaná: figyelj.
Légy jelen. Ne menj el mellette.
Nekem ez mindig is ismerős volt.
Gyerekkoromban kint álltam a fák között, és egyszerűen tudtam dolgokat. Nem gondolkodtam rajta. Nem kérdőjeleztem meg. Éreztem az időjárást, éreztem a teret, és igen… éreztem azt is, amit mások nem mondtak ki, vagy nem is akartak észrevenni. Akkor ez természetes volt. Nem hívtam semminek. Nem tettem bele rendszerbe. Csak éltem benne.
És most, évekkel később, ugyanaz a minőség visszajön.
A dobok hangjában.
A csendben.
Abban, amikor nem akarom megérteni… csak hagyom, hogy történjen.
És közben látom, hogy mennyire eltávolodtunk ettől. Nem azért, mert elveszett, hanem mert nem használjuk. Nem kapcsolódunk. Nem állunk meg annyira, hogy egyáltalán észrevegyük.
Ezért várom annyira, hogy Anna Saqqara megérkezzen Glastonburyből, abból a közegből, ahol ez nem elmélet… hanem élet.
Mert amikor egy ilyen minőség belép egy térbe, ott nem „történik valami”.
Ott valami felébred. Nem kívül. Bennünk.
És lehet, hogy ez az, ami most a legerősebben dolgozik bennem.
Hogy nem akarom már csak „érteni” ezt az egészet.
Hanem benne akarok lenni.
A tűzben.
A dobban.
Abban a nyers, ősi kapcsolódásban, ami nem kér magyarázatot.
És talán pont most, Beltane és a telihold között, egy picit könnyebb visszalépni ebbe.
Nem gondolkodni róla.
Hanem hagyni, hogy megtörténjen.
És te… amikor ezt olvasod, csak érted…vagy érzed is?
(Én mondjuk még néha azon kapom magam, hogy gyorsan meg akarom „megérteni”… aztán rájövök, hogy pont ez az, ami ilyenkor a legkevésbé működik.)
Öleléssel
Vilma
© Vilmás reggeli gondolatok
