Néha nem új utakra van szükségünk, hanem új látásmódra. Egy személyes gondolat a bizalomról, a változásról és azokról a magokról, amelyek csendben növekednek bennünk.
Vilmás reggeli gondolatok☕️
„A felfedezőút lényege nem az, hogy új tájakat találunk, hanem az, hogy megtanulunk mindenre új szemmel nézni.”
— Marcel Proust
Mostanában sokat gondolkodom ezen a mondaton.🤔
Régen azt hittem, hogy a fejlődés mindig valami újat jelent. Új lehetőséget.
Új embereket. Új terveket. Új helyeket. Valami olyasmit, ami még nincs itt, és amit majd meg kell találnom.
Mostanában viszont egyre inkább azt érzem, hogy az élet nem új tájakat mutat nekem, hanem ugyanazokat a tájakat mutatja újra és újra, csak mindig egy kicsit más szemmel.
Az elmúlt időszakban sok változás zajlik körülöttem. Költözést tervezünk Pannával. A központban új emberek érkeznek, mások távoznak. Vannak kapcsolódások, amelyek megerősödnek, és vannak, amelyek csendesen elköszönnek egymástól.
Régebben ezeket veszteségként éltem volna meg. Most már nem vagyok ebben ennyire biztos.
Ahogy telik az idő, egyre inkább azt látom, hogy nem mindenki ugyanazért érkezik egy közösségbe. Van, aki építeni jön.
Van, aki tanulni. Van, aki tanítani. És van, aki egyszerűen csak továbbhalad a saját útján.
És ez rendben van.
Persze emberként néha fáj. Hiszen amikor szívvel építünk valamit, szeretnénk, ha mindenki ugyanabba az irányba nézne. Szeretnénk, ha ugyanazok az értékek lennének fontosak. Szeretnénk, ha mindenki látná azt a jövőt, amit mi látunk.
De az élet újra és újra megmutatja, hogy nem így működik.
Aki tud kapcsolódni ahhoz a szemlélethez, amelyből a központ született, az marad, fejlődik és együtt épít. Aki pedig nem, az előbb-utóbb továbbindul.
És talán ez sem kudarc.
Csak a természet rendje.
Régebben azt hittem, hogy a központot én építem. Ma már nem vagyok ebben ennyire biztos.
Néha inkább úgy érzem, én is csak egy vagyok azok közül, akik locsolják a kertet. És miközben azt hiszem, hogy én formálom a folyamatot, valójában a folyamat formál engem.
Talán ezért érintett meg ennyire Thoreau mondata is:
„Nem hiszem, hogy növény nőhet ott, ahol nincs mag, de mélyen hiszek a magban. Győzz meg, hogy mégis ott az a mag, és készen állok arra, hogy csodákat várjak.”
Ahogy ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy az elmúlt években talán ezt tanulom a legtöbbet.
Bízni a magban.
Mert a mai világ állandóan eredményeket akar látni. Azonnal. Most. Rögtön.
És ha őszinte akarok lenni, néha én sem vagyok különb. 🙂
Én is szeretném már látni a kész központot. A kibontakozó terveket. A megérkező embereket. A jövőt.
Aztán az élet ilyenkor mindig mosolyog egyet rajtam, és azt mondja:
– Vilma, előbb még locsold meg a kertet.
És ilyenkor rájövök, hogy nem az a dolgom, hogy kirángassam a virágot a földből.
Hanem az, hogy gondozzam a magot.
A többi nem mindig rajtam múlik.
Mert vannak erők, amelyek nagyobbak nálunk. Vannak folyamatok, amelyeknek megvan a saját idejük. És vannak álmok, amelyek nem attól valósulnak meg, hogy sürgetjük őket, hanem attól, hogy kitartóan, szeretettel tápláljuk őket.
Sokszor szeretném tudni előre, hogy jó döntést hozok-e. Hogy jó irányba halad-e a központ. Hogy jó helyre költözünk-e.
Hogy a most elültetett magból egyszer virág lesz-e, vagy csak egy újabb tanulság.
De talán nem is ez a feladatom.
Mert ahogy a tanítás mondja:
„Az embernek nem adatik meg, hogy tudja, élete milyen hatással lesz a világra. Az viszont megadatik, hogy a szívére hallgasson, tetteivel pedig jó magokat vessen el. Ne kételkedjünk abban, hogy jó tetteinknek meglesz az eredménye, és hogy életünkből pozitív változások fakadhatnak.”
És azt hiszem, ma már egyre inkább ebben bízom.
Bár azért bevallom, néha még mindig legszívesebben kikaparnám azt a magot, hogy megnézzem, miért nem lett még belőle virág. 🙂
De az élet valahogy mindig türelmesebb nálam.
És Te?🫵🏻
Van olyan álmod, kapcsolatod vagy terved, amelyről már majdnem lemondtál, pedig lehet, hogy éppen most készül kibújni a földből?🪷
Vilmás reggeli gondolatok ©
