Mit taníthat a bizonytalanság? Egy őszinte reggeli gondolat a változásról, belső bizalomról és az élet folyamatos áramlásáról.
Vilmás reggeli gondolatok
Az utóbbi napokban nagyon erősen érzem magamban a bizonytalanságot. És érdekes, mert közben kívülről talán pont az ellenkezője látszik. Dolgozom, szervezek, új dolgokat találok ki, megyek előre, intézem az életet. De belül közben ott van egy folyamatos kérdezés.
Jól csinálom? Lehetne jobban? Jó anya vagyok? Jó irányba haladok? Tényleg ez a következő lépés?
Most éppen azon gondolkodunk Pannával, hogy költözzünk-e. Hogy megújítsuk egy kicsit az életünket, adjunk magunknak egy tágasabb, szabadabb teret. És közben érzem magamon, hogy ez mennyire megmozgat bennem valamit. Mert hiába szeretem az új dolgokat, hiába indulok bele mindig új projektekbe, bennem azért ott él az a nagyon földies, biztonságra vágyó részem is. Szeretem tudni, mi hol van. Szeretem azt az érzést, amikor körülöttem minden stabil és kiszámítható. És talán pont ezért dolgozik bennem ennyire erősen ez az egész. Mert rájöttem, hogy a folyamatos „megújulási vágy” mögött sokszor nem csak lelkesedés van, hanem bizonytalanság is. Az az érzés, hogy még valamit jobban kellene csinálnom, még valamit ki kellene találnom, még fejlődnöm kellene, hogy végre megérkezzek egy olyan pontra, ahol már teljesen nyugodt lehetek.
Aztán olvasom Ácsán Cshát, és csak mosolygok. „Bizonytalan, nem igaz?”
És valahogy egyre jobban érzem, hogy talán nem az a feladatom, hogy ezt a bizonytalanságot megszüntessem. Hanem hogy megtanuljak benne elpihenni.
Ahogy ő mondta: „Ott ülök, ahová senki nem jön, és ahonnan senki nem megy el. Elpihenek a középúton.”
Annyira gyönyörű ez a mondat. Mert nem arról szól, hogy minden tökéletes lesz. Hanem arról, hogy lehet úgy is élni, hogy nem kapaszkodunk görcsösen mindenbe. Mert az élet valójában mindig változik. A gyerekeink nőnek. Mi változunk. A kapcsolataink, az otthonunk, a munkánk, a testünk, a világ körülöttünk. És közben mi sokszor úgy próbálunk kapaszkodni, mintha bármit véglegesen rögzíteni tudnánk. Pedig lehet, hogy nem a megváltoztatás a lényeg. Hanem a megértés. Hogy az életünket nem „kijavítani” kell, hanem élni. Figyelni, hogy mit tanít. És lehet, hogy ezért keresem mindig az új helyzeteket, az új projekteket, az új utakat is. Nem azért, mert soha nem vagyok elégedett, hanem mert valahol ez az én gyakorlásom. Egyfajta mozgásban lévő meditáció. Belelépni az újba. Érezni a bizonytalanságot. És közben mégis menni tovább. És őszintén… ezt még most is tanulom.
Mert bennem azért még mindig van egy kis belső hang, aki szeretne mindent előre látni, bebiztosítani, szépen elrendezni maga körül. Aztán az élet általában mosolyog egyet ezen… és teljesen más irányba indul. Én meg ott állok, mint egy spirituális lakberendező, aki próbálja az univerzumot is átpakolni, hogy végre minden passzoljon. Aztán persze rájövök, hogy pont ez a lényeg. Talán a bizalom tényleg nem azt jelenti, hogy tudom, mi fog történni.Hanem azt, hogy már nem félek annyira attól, hogy nem tudom. „Akkor élünk bizalommal teli tudattal, ha nem aggodalmaskodunk a tökéletlenségek miatt.”
És lehet, hogy nekem most pont ez a gyakorlás. Egy picit jobban belepihenni az életbe. Még akkor is… ha bizonytalan.
És te… már elhiszed, hogy az élet néha akkor is megtart, amikor éppen semmit nem értesz belőle?
Csodás hétvégét kívánok mindenkinek!
© Vilmás reggeli gondolatok
