Egy haldokló ember története, egy magas vérnyomással küzdő hétköznap és egy kellemetlen felismerés ugyanarra mutatott rá: sokszor nem a körülményeink tartanak fogva, hanem a saját szokásaink. Mi történik, amikor a „dolgozni kell” erősebb lesz a szabadságnál? Egy személyes gondolat a megrekedtségről, a változásról és arról, hogyan ismerhetjük fel azokat a belső mintákat, amelyek újra és újra ugyanabba a zsákutcába vezetnek.
Vilmás reggeli gondolatok☕️
Tegnap egy idős doktornővel beszélgettem, mert az elmúlt napokban a vérnyomásom úgy döntött, hogy önálló életet kezd élni. Az ember ilyenkor persze mindenre gyanakszik: időjárásra, bolygókra, frontokra, túl sok kávéra, túl kevés pihenésre. Aztán a beszélgetés végére kellemetlen felismerésem támadt.
Nem a vérnyomásom magas.
Hanem a feszültségem.🫨
És miközben ezen gondolkodtam, eszembe jutott egy történet, amelyet nemrég olvastam.
Annyira egyszerű, hogy első olvasásra talán fel sem tűnik, milyen mély. Pedig amikor becsuktam a könyvet, valahol nagyon csend lett bennem.
Mert rájöttem, hogy John története talán nem is Johnról szól.
Hanem rólunk.
Vagy legalábbis rólam egészen biztosan.
“John már fél éve öntudatlan állapotban volt. Hörgőt t, zajongott, és sokszor
felébresztette a többi beteget.
Amikor meglátogattam, én is zajos
hangokat adtam ki vele együtt, és ilyenkor gyengéden megszorítottam a
kezét. Úgy tíz perc múlva kinyitotta a szemét, és megkérdezte:
- Maga is látta?
Azt válaszoltam:
- Igen, láttam. Maga mit lát?
- Egy nagy hajó jön Johnért! - mondta.
- Es felszáll rá?
- Én aztán nem! - háborodott fel. - Fel nem szállók arra a hajóra.
- Es miért nem?
- Mert az egy luxushajó, nyaralók utaznak rajta. De nekem reggel
kelnem kell és munkába kell mennem.
John végigdolgozta az életét, és ekkor már nyolcvanéves elmúlt.
Rákban szenvedett, és már szinte csak csont és bőr volt. Az élete végén
megrekedt, mert képtelen volt megengedni magának, hogy vakációra
menjen. Azt mondtam tehát neki:
- Szerintem jó ötlet, hogy reggel felkel és bemegy dolgozni.
De előtte nézzük meg ezt a hajót.
Nézze meg belülről! Ki kormányozza?
John beszállt a hajóra, és nagy lelkesen azt mondta:
- Hűha! Angyalok kormányozzák!
- Meg akarja tudni, hová megy a hajó? - kérdeztem.
John visszatért a hajóra, jobbra fordította a fejét - egyértelmű volt,
hogy valamit hall.
- Bermudára megy - jelentette ki.
- És mennyibe kerül az út? - kérdeztem, mert tudtam, hogy John
gyakorlatias gondolkodású ember.
John egy kis idő után azt mondta:
- Semmibe sem kerül.
- Akkor gondolja meg! Volt már valaha nyaralni?
- Nem, még soha. Mindig csak dolgoztam és dolgoztam.
- Hát, akkor gondolja át, és döntse el!
John végül azt mondta:
- Elmegyek nyaralni. Semmibe nem kerül, és Bermudára megy.
Azt feleltem:
- Az sem kizárt, hogy ha mégsem tetszik az út, akkor a hajó visz-
szafordul magával.
- Igen, bármikor le tudok szállni róla.
- Tegye, amit jónak lát! - javasoltam. - Bízom az ítélőképességében.
Most mennem kell, hogy meglátogassak valakit.
John behunyta a szemét, és itt ért véget a beszélgetésünk. Félóra
múlva, amikor visszamentem az ágyához, már halott volt.
Elhajózott Bermudára.”🤍🖤
Amikor a történet végére értem, először mosolyogtam.
Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen én sem vagyok sokkal okosabb Johnnál.
Csak én nem Bermudára nem akarok felszállni.
Hanem pihenni.
Mert valahol mélyen bennem is él egy kis hang, amelyik reggelente azt ismételgeti:
– Dolgozni kell.
És ha véletlenül nincs elég dolgom, akkor találok magamnak. Ebben kifejezetten tehetséges vagyok. 🫤
Ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott egy korábbi elvonulásom is.
Egy révülésben egy boszorkány jelent meg előttem. Nem volt különösebben finom természet. Nem kérdezte meg, hogy alkalmas-e az időpont a felismerésre. Egyszerűen a hajamnál fogva a földhöz vágott, és azt mondta:
– Te félsz.
Azt hittem, valami nagy spirituális titok következik.
De csak ennyit mondott:
– Félsz a jólléttől!
Akkor nem igazán tetszett ez a mondat. Most sem tetszik jobban. Csak egyre inkább gyanítom, hogy igaza volt.
Mert egész életemben nagyon jól tudtam dolgozni. Küzdeni. Megoldani. Menni előre. Új terveket kitalálni. Új célokat keresni.
Új feladatokat találni magamnak.
Ha kell, hármat egyszerre.
De megállni?
Pihenni?
Elhinni, hogy nem mindig a következő feladat mögött vár rám a boldogság?
Na, azt még mindig tanulom.
És talán nem csak a halál bardójában rekedünk meg.
Hanem a hétköznapjainkban.
A saját szokásainkban.
A saját „kell”-jeinkben.
Abban, hogy így kell élni. Így kell dolgozni. Így kell helytállni. Így kell szeretni.
Így kell sikeresnek lenni.
És miközben újra és újra ugyanazokat a köröket futjuk, sokszor már észre sem vesszük, hogy ugyanabba a falba verjük a fejünket.
Én legalábbis egészen biztosan.
Talán ezért érintett meg ennyire John története.
Mert rájöttem, hogy a legtöbben nem akkor rekedünk meg, amikor meghalunk.
Hanem jóval korábban.
Egy megszokásban.
Egy félelemben.
Egy mondatban.
Egy olyan történetben, amelyet annyiszor ismételtünk magunknak, hogy már igazságnak hisszük.
Ma este ezért arra hívlak, hogy gyújts meg egy gyertyát.🕯️
Ne az egész életedet akard megváltoztatni.
Csak nézz rá egyetlen szokásodra.
Egyetlen visszatérő körödre.
Egyetlen zsákutcádra.
És kérdezd meg magadtól:
Biztos, hogy holnap is ugyanarra akarok menni?
És Te? 🫵🏻
Van olyan hajó az életedben, amely már régóta vár rád, de még mindig nem mertél felszállni rá?🤔
Elgondolkodtató modolygós napot kívánok!
Vilma
Vilmás reggeli gondolatok © 🕯️🚢
