Mi motiválja valójában a döntéseinket? A buddhista tanítás szerint nem a cél, hanem a szándék minősége alakítja a sorsunkat. Egy személyes reggeli elmélkedés motivációról, boldogságról és a bodhiszattva útról.
Vilmás reggeli gondolatok☕️
A Fekete Mañdzsuśrí avatásról hazafelé vezetve azon gondolkodtam, hogy egész életemben azt hittem, tudom, mi motivál.
Hiszen mindig voltak céljaim. Felépíteni a központot. Felnevelni a gyermekemet. Létrehozni egy olyan helyet, ahol az emberek megpihenhetnek, gyógyulhatnak, tanulhatnak. Mindig volt bennem egy következő lépés, egy következő terv, egy következő álom. Azt hittem, erről szól a motiváció.
Aztán a tanítónk feltett egy egészen egyszerű kérdést:
– Mi a motivációd?
Elsőre azt gondoltam, könnyű válaszolni rá. De aztán jött a következő mondat, ami azóta sem hagy nyugodni.
– Ha valóban ki szeretnél lépni a szamszárából, akkor miért mindig a szamszára tárgyait teszed a motivációd középpontjába?☝️
Ott valami bennem elcsendesedett.
Mert rájöttem, hogy a legtöbb célom, még a legszebb céljaim is, valamilyen hétköznapi vágy körül forognak.
Szeretnék egy szebb életet. Egy biztosabb központot. Egy harmonikusabb családot. Egy egészségesebb testet.
Egy nyugodtabb jövőt.
És ezek önmagukban nem rossz dolgok.
Csakhogy közben észre sem veszem, hogy a tudatom újra és újra ugyanazt a játékot játssza. Ha elérem, örülök. Ha nem érem el, csalódott vagyok. Ha megkapom, rögtön megszületik a következő vágy.
És mire észbe kapok, már megint ugyanabban a körforgásban futok.
Akkor értettem meg valamit abból, amit a mesterem már olyan sokszor mondott nekem:
– Ne ragaszkodj még a Buddháidhoz sem.
Sokáig nem értettem ezt.
Hiszen szeretem a mantra gyakorlataimat. Szeretem Mañdzsuśrít. Szeretem azt a csendet, ami egy-egy gyakorlás után megszületik bennem.
Miért kellene ezt is elengedni?
Most már azt hiszem, értem.
Nem a Buddhákat kell elengednem.
Hanem azt a finom várakozást, hogy majd a gyakorlás megoldja helyettem az életemet.
Mert a gyakorlás nem arra való, hogy eltűnjenek a problémák.
Hanem arra, hogy lassan átalakuljon az, aki a problémákkal találkozik.
És ahogy ezen gondolkodtam, egyszer csak egészen más megvilágításba került bennem a bodhiszattva útja is.
A tanítók azt mondják, hogy a bodhiszattva nem azért cselekszik, hogy egyszer majd ő legyen boldog. Hanem azért, mert felismeri, hogy a saját boldogsága nem választható el mások boldogságától.
Sokáig azt hittem, ez valamiféle lemondás.
Ma már inkább azt érzem, hogy ez a legnagyobb szabadság.
Mert ugyanazt a központot felépíthetem azért, hogy sikeres legyen.
És felépíthetem azért is, hogy legyen egy hely, ahol az emberek fellélegezhetnek.
Kívülről ugyanaz az épület.
Belülről mégis két egészen különböző világ.
Ugyanígy nevelhetem a gyermekemet azért, hogy büszke legyek rá.
Vagy azért, hogy egyszer szabad emberré váljon.
Dolgozhatok azért, hogy egyre több legyen.
Vagy azért, hogy annak, amit csinálok, valódi értelme legyen.
A tett kívülről ugyanaz maradhat.
A karma mégis egészen más irányba indul el.
Talán ezért érzem most úgy, hogy a valódi kérdés nem az, mit szeretnék még elérni az életben, hanem az, milyen szívvel indulok el minden reggel ugyanazon az úton.
Mert lehet, hogy nem a céljaim tartanak a szamszárában.
Hanem az a görcsös kapaszkodás, hogy tőlük várom a beteljesülést.
És talán a szabadság ott kezdődik, amikor már nem a cél akar birtokolni engem, hanem én tudok szeretettel szolgálni általa.
Azt hiszem, most ezt tanulom.
Nem kevesebbet álmodni.
Nem kevesebbet tenni.
Hanem tisztább szándékkal élni.
És Te?🫵🏻
Amikor reggel felébredsz, mi az első motivációd?
Valamit megszerezni?
Vagy valami jót hozzátenni a világhoz?
…Én pedig közben mosolygok magamon. Mert ismerem magam. Ha nem figyelek, még a bodhiszattva-eszményből is képes vagyok egy határidőnaplót készíteni.
Azt hiszem, a szamszára bennem néha egészen kiváló projektmenedzser. 🙂
Vilmás reggeli gondolatok ©
